Vin Dieselék átmennek szuperhősbe!

Halálos iramban 7 (amerikai akciófilm, 2015)
Eredeti: Furious 7

Rendezte: James Wan

Forgatókönyv: Chris Morgan

Fényképezte: Stephen F. Windon, Marc Spicer

Zene: Brian Tyler

Szereplők: Vin Diesel, Paul Walker, Michelle Rodriguez, Jason Statham, Dwayne "The Rock" Johnson, Tyrese Gibson, Tony Jaa, Kurt Russel

Költségvetés: 200 millió dollár

|135 perc|

A Universal nagyot húzott azzal, hogy a gyalázatos 3. rész után visszahívta korábbi színészeket, és adott még egy esélyt a franchisenak, vélhetően azóta piros betűs ünnepként kezelik azt a napot. Azóta a széria brutálisan megerősödött, amire valószínűleg még ők sem számítottak. Az 5. és 6. rész követte a "még több akció, még több látvány" folytatások elvét, amit most a 7. rész totálisan a csúcsra járatott.

Bizony Dominic Toretto és csapata olyan szinten lett legyőzhetetlen, hogy egy esetleges 'Bosszúállók vs. Halálos iram team' közül már közel sem fogadnék nagy tétben Vasemberékre. Rock vs Hulk, Vin Diesel vs Vasember, Paul Walker (ha még élne) vs Amerikai kapitány, Michelle Rodriguez vs Fekete Özvegy stb...talán sosem érnének véget a küzdelmek.
Ezzel csak arra akartam utalni, hogy itt már bizony izgulni gyakorlatilag egy szereplőért sem lehet, mert nyugodtan lezuhannak egy hegyoldalból, egyik felhőkarcolóból a másikba(és harmadikba) ugrálgatnak, épületek zuhannak(és robbannak) rájuk, de a haja száluk sem görbül meg tőle (Diesel esetében pláne!), sőt a következő pillanatban már turbó üzemmódban verekednek, vagy éppen lövöldöznek tovább.

Értem én, hogy ez egy agyatlan akciófilm, amivel nincs is baj, de, amikor már ennyire átesnek a ló túlsó oldalára, akkor sokszor eléggé nevetségessé válik a dolog(kocsikkal frontálisan egymásba menni izomból...vicc). A látványra viszont nem lehet panasz. Az akciók pörgősek, kreatívak és gyakorlatilag a film 80%-át ezek teszik ki. Különösen a verekedések néznek ki pazarul. Ebben nagy szerepe van a film fő gonoszának, akit nem más, mint Jason Statham (aki gyakorlatilag szintén szuperhős, mert képes a világ bármely pontjáról bármikor bárhova teleportálni) formál meg. Amikor Rockkal vagy Diesellel mérkőznek meg, azok a film legerősebb és leghangulatosabb részei. Itt említeném meg Tony Jaa és Paul Walker összecsapásai legalább ilyen ütősre sikerültek.

A csapat tagjai közül próbálnak mindenkinek adni egy szeletet a tortából, de sokszor ez felesleges időhúzásnak tűnik, és el is nyújtja a filmet. Az akciók és a film időtartama is, ha mondjuk 20%-kal kevesebb lenne, még élvezhetőbb lenne, az amúgy egyáltalán nem unalmas sürgés forgás.
Új szereplőként megkapjuk még Kurt Russelt is, akinek személy szerint nagyon örültem. Jó volt az öreg rókát újra akcióforgatagban látni.

Azt már a sorozat követői biztosan sejtik, hogy Diesel továbbra is folytatja a 'mozifilmek Paulo Coelho-díjának' a gyűjtögetését, és 2 akció között, mindig mond valami elképesztően mély bölcsességet. Paul Walkertől viszont kifejezetten szépen búcsúztak el. Érzelmesen, de egyáltalán nem nyálasan, hanem stílusosan.

Értékelés: 10/6.5

Ismét a mozikban az akciófilm műfajának egyik legfontosabb alapköve! Történelem, főhajtás és kritika a legendás ikon előtt.

Drágán add az életed! (amerikai akciófilm, 1988)
Eredeti cím: Die Hard

Rendezte: John McTiernan

Forgatókönyv: Jeb Stuart, Steven E. de Souza

Fényképezte: Jan de Bont

Zene: Michael Kamen

Szereplők: Bruce Willis, Alan Rickman, Bonnie Bedelina, Reginald VelJohnson

Költségvetés: 28 millió dollár

|125 perc|

A legenda születése: 

Bizony még a készítők közül sem sokan gondolhatták, mikor belekezdtek a film elkészítésébe, hogy egy új stílust teremtenek az akció filmek műfaján belül. John McTernian a Ragadozó után a Die Hard-dal a csúcsra járatta a műfajt. 
A Die Hard szinte minden addig megismert akciófilmes panellal és ideállal szakított. A tesztoszteronbomba kinézetű és mindent túlélő hősök helyett kapunk egy roppant laza, de nem konkrétan a "hősködéssel" foglakozó New York-i zsarut, akiről nem pattannak le a golyók, nem lő le 1 tárral 30 embert és tényleg sebezhető. Sebezhető, de természetesen legyőzhetetlen, mert a szóban forgó illető soha nem adja fel! 
Egy név, ami összeforrt az akciófilm műfajjal, akit ha meghall az ember, máris mosoly ül a arcára és várja a csodát. A csoda pedig 1988-ban elérkezett számunkra, és aki elhozta nekünk nem más, mint egy férj, egy apa, egy rendőr...hölgyeim és uraim JOHN McLANE megérkezett! 
A szerep amely által egy új világsztárt kapott a világ Bruce Willis személyében, méltán.

A történet: 

Az alapsztori végső soron egyszerű dolgokra épül, de sok kérdést foglakoztat egy időben. A forgatókönyv roppant sokszínű és ami a legfontosabb, hogy félelmetesen izgalmas. 
John megérkezik Los Angelesbe, hogy együtt töltse a Karácsonyt, a jelenleg külön élő családjával. Míg a gyermekei otthon várják, hogy a szülők megérkezzenek McLane elmegy a feleségéért a Nakatomi toronyházba, ahol már javában zajlik a partizás. 
Hősünk nem igazán tud belemelegedni a buliba, mert rajta kívül minden vendéget és alkalmazottat túszul ejtenek egy terroristáknak hitt csoport tagjai. (Később kiderül, hogy ők nem szolgálnak semmilyen etnikai tábort, szimplán ki akarják rabolni a toronyház széfjét, mely több, mint 600 millió $-t tartalmaz.) Innentől kezdve a mi kis bujkáló fakabátunkra 2 feladat hárul, meg kell mentenie a feleségét és a túszokat, valamint meg kell szorongatnia a rossz arcúak tökeit is.

A főgonosz: 

Hans Gruber minden szempontból méltó ellenfele a kissé kisiklott magánéletű rendőrünknek. Roppant intelligens, tökéletesen precíz, megfontolt és végtelenül higgadt. 
Alan Rickman-t pedig rátette a figyelni érdemes színészek térképére. Játékának minden nüansza zseniális, arcrezdülései pedig élményszámba mennek. Az embereit teljes mértékben kordában tartja, senki nem merne vele szembeszállni. Tökéletes antihős, aki akárcsak McLane, szintén nem szuperhős, "csupán" a világ egyik legveszélyesebb bűnözője, kinek az ereje leginkább a logikájában rejlik. Kettejük közös jelenetei pedig zseniálisan állítják szembe jó és a gonosz harcát.

Az első számú segítő és fontosabb mellékszereplők: 

Egy mackós, fekete helyi zsernyák próbál meg segíteni McLane-nek. Al Powell őrmester lelki vívódásából és emberi oldalából is kapunk ízelítőt. 2 aranyköpés között vele tartja a kapcsolatot Willis, így információhoz jut a kinti, egyre színesedő helyi erők elképzeléseiről.
A mellékszereplő gárda is szép egyensúlyban van. A Holly (Gennaro) McLane-t alakító színésznő Bonnie Bedelina, valamint a bűnözők legvadabb tagjait is hiteles alakítások tükrözik.

John Mclane és a humor: 

Bruce Willis fürdött a szerepben, sok esetben nagyon vicces is. A jelentek sokszor úgy vannak bemutatva, hogy a szenvedésén gyakorlatilag mosolyog az ember. Ilyen többek között a pucér lábbal üvegszilánkokon való futás, majd egy gyermekméretű terrorista cipő általi lehangolódás is.
És ami még nagyobb legendává avanzsálta őt, azok a bizonyos laza iszonyat állatkirály aranyköpések illetve beszólások. Még a legszorultabb helyzetekben is tud valami frappáns és odaillő poént lökni, amin aztán dőlhet az ember a nevetéstől.

A technikai megvalósítás: 

A film látványvilága 88'-ban forradalmi és lélegzetelállító volt. Ma már persze nem esik le az állunk az akciók előtt ,de továbbra is hibátlan élményt nyújt. Akciófilmek sokasága lopott később a filmből, akár az eseménydús akciókra, akár a karakterek felépítésére gondolunk. 
A zene még egyedibbé teszi a filmet, jellegzetes dallamok színesítik, melyet egy filmekben kevésbé jártas ember is felismerhet. A vágások, a fényképezés mind-mind briliáns összképet alkotnak, a hanghatások kezelésétől pedig libabőrös leszek, annyira élethűek.
A filmet ezeken a területen 4 Oscar-díjra is jelölték, úgymint: legjobb vágás, legjobb hangeffektus vágás, legjobb hang és legjobb vizuális effektusok. (3 kategóriában is egy bizonyos Roger Nyúl a pácban című, szintén korszakalkotó film happolta el az orra elől a kis aranyszobrocskát.)
Ami biztos, hogy, aki tökéletes és a végtelenségig egyedi, illetve vérre menő akciókat akar látni ezen a téren sem fog csalódni. Van itt helikopter felrobbanása, liftakna aprítás, tűzoltó csövön való mélybe ugrás, lövöldözés, verekedés és még sok egyéb szaftos nyalánkság a stílus kedvelőinek.

Összegzés: 

Mára Rambo mellett talán a világ legnagyobb akcióikonná vált John McLane. A véres atléta olyan a filmművészetnek, mint mondjuk a Terminátor napszemüvege, Indiana Jones kalapja(és ostora), vagy éppen a Jedik fénykardja. A beszólásai szállóigévé váltak, hogy mást ne mondjak a "JippeeKiYee" olyan klasszikusok közzé épült be többek között, mint az: "Én vagyok az apád", "Még visszatérek", "Ez egy gyönyörű barátság kezdete", vagy éppen a "Fuss Forrest Fuss!" 
John McTernian, tehát Bruce Willis-szel karöltve megalkotta az akció műfaj egyik legkiválóbb darabját (etalonját), mely tökéletes, zseniális és ÖRÖK!

Értékelés: 10/10

Johannesburg ismét levett a lábamról

Chappie (amerikai, dél-afrikai sci-fi)

Rendezte: Neill Blomkamp

Forgatókönyv: Terri Tatchell, Neill Blomkamp

Fényképezte: Trent Opaloch

Zene: Hans Zimmer

Szereplők: Sharlto Copley (Chappie szinkronhangja), Watkin Tudor Jones ("Ninja"), Yolandi Visser, Dev Patel, Sigourney Weaver, Hugh Jackman

Költségvetés: 50 millió dollár

|115 perc|

Dél-Afrikát egyre többet látni hollywoodi filmekben, hála Niell Blomkampnak. Ez nagyon jó hír, mert üde színfoltot jelent végre újabb helyszínt látni a folyamatos Los Angeles, New York, San Francisco, vagy éppen Párizs és London féle (unalomig) ismert városok(országok) után.

A film afféle Robotzsaru és Rövidzárlat egyvelegének is tekinthető. Nem csak a sok témabeli hasonlóság (megidézés/lopás?! ki hogy ejti) miatt, hanem a hangulata és komolysága is valahol a kettő között lőtte be magát. A Robotzsarunál jóval könnyedebb, Johnny 5 kalandjánál viszont egyértelműen komorabb.

Neill Blomkamp, ha azt csinálhatja, amit szeret, az bizony mindig visszaköszön a vásznon, és zseniális District 9 után végre ismét levették róla a stúdió fejesei a nyakörvét. Így az író és rendező a saját szájíze szerint mesélhette el a történetét.
Természetesen ő is morális kérdéseket feszeget, amikor egy leselejtezett robot egyszer, csak emberi gyerekként ébred...persze csak az elméje. A környezet befolyásolásának fontosságára mutat rá, és bár néha kicsit hosszan jár körbe egy-egy problémát, összességében izgatottan figyeli a néző, hogy mi lesz a következő Chappie fejlődésében.

Ami a színészeket illeti kapunk pár nagy nevet, mint Sigourney Weaver, akit mindig jó egy sci-fiben csodálni, vagy Hugh Jackman, akit tőle szokatlan szerepben is jó látni. De az igazi aduk nem ők, hanem a gengszter brigád. Ninja és Yolandi valami elképesztően uralják az összes jelenetet, amiben szerepelnek, és naná, hogy legtöbb poén is hozzájuk köthető. És, hogy duplán is dicsérjem őket, több zeneszámuk is felcsendül többször is a filmben, ugyanis ők a Die Antwoord nevű formáció tagjai, akik a valóságban is pont így néznek ki, és a művésznevük is ugyanaz, így gyakorlatilag nagyjából magukat kellett alakítaniuk, ami jól állt nekik, mert kitalálni sem lehetett volna elképesztőbb alakokat ebbe a közegbe.Sajnos a főszereplő indiai srác nagyon semmilyen lett, így érte nem igazán izgul az ember, sőt a leggyengébb részek, ha ő próbál valami fontosat, vagy magasztosat tenni/alkotni. Ilyenkor sok esetben teljesen átmegy szájbarágósba a mozi, ami ront az összképen.A zenére még egy kicsit visszatérve, amikor éppen nem a bitang jó és egyedi Ninja-féle alternatív hip-hop szól, akkor Hans Zimmer ütős kis taktusai boldogítják a dobhártyánkat.

A látványra és az akciókra egy szavunk sem lehet, sőt néha kellően realista és brutális képsorait (amit azért fényképezéssel és vágással próbáltak enyhíteni) öröm nézni. Viszont a film közel 2 órás játékideje alatt egy picivel több akciót is elnéztem volna ezekből.Drámai jelenetek teljesen rendben vannak, akik a szívünkhöz nőttek azokért maximálisan rágjuk a körmünket. Ilyenkor még a sok apró és bosszantó logikai bakit/lyukat is elnézzük, elvégre megszeretjük Chappie-t, és, akit megkedvel az ember, azzal elnézőbb, nem igaz?!

Értékelés: 10/8.0

Mennyire esett messze az alma a fájától?

A bíró (amerikai dráma, 2014)
Eredeti cím: The Judge

Rendezte: David Dobkin

Forgatókönyv: Nick Schenk, Bill Duduque

Fényképezte: Janusz Kaminski

Zene: Thomas Newman

Szereplők: Robert Downey Jr., Robert Duvall, Vera Farmiga, Vincent D'Onofrio, Billy Bob Thornton, Jeremy Strong

Költségvetés: 50 millió dollár

|140 perc|

Örömjáték ez két remek színész számára, aminek így a történetet is teljesen alárendelik, részben érthető módon.

A bíró próbál a kontrasztok filmje lenni, ahol a legnagyobb hiba (most ezzel kezdeném), hogy a két főszereplő mellett a "háttér" totál sztereotípiákra épül.
A menő ügyvéd hazatér a nagyvárosból a kicsibe, ahol felnőtt az édesanyja temetése miatt, aztán egyéb ok miatt hosszabb időre ott kell maradni a kis vidéki porfészekben. Persze a kisváros mindenben legyőzi a gonosz és csak felhőkarcolókból álló nagyvárost. A nagyvárosban megcsalják az embert, a kollégák nem barátok, bezzeg a kisvárosban mindenki mosolyog, a családok nevetgélve szaladgálnak a szép tájak között és mindenki jóban van mindenkivel. Ezt a sablont folyamatosan próbálják lenyomni a torkunkon.

És igazából nagyjából ennyi a film negatívumainak a sora, mert, mint családon belüli dráma viszont tökéletesen működik. A két Robert játéka elképesztően erős és hatásos. Duvall elemi erővel uralja a vásznat minden kockán, amin jelen van, de Downey Jr. még az ilyen magasságokat is eléri, hogy méltó legyen legendás partneréhez.

A család többi tagja is roppant meggyőző, és engedik, hogy kibontakozzon a 2 főhős kapcsolata, mind konfliktus, mint szeretet szempontjából. A női fronton Vera Farmigát mindig öröm látni, rutinból hozzá a vidéki vagány egyedülálló anya figuráját. A tárgyalóteremben pedig Billy Bob Thornton jelenléte hozza azt a kis pluszt, ami még jobbá teszi az élményt.
Ez igaz a zenére is, Thomas Newman zenéje nagyon fontos eleme a folyamatos hangulatváltások bemutatásának.

Érzelmes, ám mégis szikár darab A bíró, ahol tényleg mindent a színészek közötti feszültségekre és azok kibontására, alakulására, fejlődésére tette fel. De, akinek ilyen színvonalú nevek, mint Robert Duvall, Robert Downey Jr., vagy éppen Vera Farmiga és Vincent D'Onofrio állnak a rendelkezésére, az nem is tehet igazán mást, csak hagyja őket csillogni, ők pedig ezt meg is hálálják szépen. Mi pedig örülünk neki, hogy láthatjuk ezt a fényességet.

Értékelés: 10/8

Wachowskiék popcorn sci-fit is tudnak készíteni

Jupiter felemelkedése (amerikai sc-fi, 2015)
Eredeti cím: Jupiter Ascending

Rendezte: Andy Wachowski, Lana Wachowski

Forgatókönyv: Andy Wachowski, Lana Wachowski

Fényképezte: John Toll

Zene: Michael Giacchino

Szereplők: Mila Kunis, Channing Tatum. Sean Bean, Douglas Bouth, Eddie Redmayne, Terry Gilliam

Költségvetés: 175 millió dollár

|125 perc|

A Mátrix trilógia óta nem volt sikeres filmje a Wachowski testvéreknek, sőt egyik filmjük nagyobbat bukott, mint a másik. Előző filmjük a Felhőatlasz hiába volt remek alkotás a hazájában szinte a kutyát sem érdekelte, csak az minimalizálta kudarcot, hogy nemzetközi szinten korrektül teljesített a filmjük.
Most még több pénzt sikerült kialkudni a Warnertől, hogy ezúttal egy ízig vérig populáris blockbustert hozzanak a tető alá. Talán ez az utolsó esélyük, hogy ne írják le őket teljesen Hollywoodban és hasonlóan magas költségvetésű mozikon dolgozhassanak.
No, de térjünk is rá arra, mit is jelent ez nekünk, nézők számára, milyen is lett a Jupiter felemelkedése.

Egy dolgot már az elején leszögezhetünk, mégpedig, hogy Mila Kunis egész karrierje hátralevő részében nem fog annyit zuhanni összesen, mint ebben az egy filmben! Ami egyébként nem baj, mert szerintem egy filmben sem volt még ennyire élethűen és látványosan kivitelezve az emberi zuhanás, kapunk is belőle bőven.

A film cselekményének fő mozgatórugója, hogy egy földön takarítónőként dolgozó fiatal nőről kiderül, hogy ő egyébként a galaxis távoli részén egy nagy hatalmú dinasztia egyik örököse.
Ezért természetesen a többi hataloméhes dinasztiai sarj el akarja őt tenni láb alól. Szerencsére a mi kis fenségünk nem marad egyedül a bajban, és egy valamiféle szuper fejvadász megvédi és segíti őt.
Mila Kunis és Channing Tatum nagyon jó párost alkot, jó őket együtt látni a romantikusabb és az akció dúsabb jelenetekben egyaránt.
Az Eddie Redmayne által alakított gonosznál olyan érzésem volt, mint, aki le akarja koppintani Benedict Cumberbatch stílusát a Star Trekből, sajnos ebben a tekintetben elvérzett, mert közel sem volt olyan félelmetes, mint a brit színész Kahn szerepében. Sean Beant viszont mindig öröm látni, ezúttal is hozta a tőle megszokott színvonalat.

A sztori koránt sem olyan volumenű témákat boncoltat, mint mondjuk a Mátrix, vagy éppen a Felhőatlasz, viszont közel sem olyan bugyuta, mint sok hollywoodi blockbustertől azt megszokhattunk. Wachowskiék azért most is erős társadalomkritikával éltek, amik megfelelően működtek, és szépen beleolvastak ebbe a számukra kicsit szokatlan populárisabb irányba.
A bürokrácia bemutatása, már már Banános Joe-ból ismert módon tökéletes telitalálat, az pedig, hogy ehhez még a Brazil című kultmozit is megidézték vele, külön piros pont. Terry Gilliam ezen a résznél való megjelenése meg ugye nem kell magyaráznom miért is csal majd mosolyt minden filmkedvelő számára.

Ami viszont sok tekintetben az erénye a filmnek, az némiképp a hátránya is egyben. Ez pedig a könnyedség. Az akciójelenetek elképesztően látványosak, de a hatalmas tétet valahogy mégsem érezni bennük. Így a Föld sorsa helyett elsősorban a 2 főszereplőért izgulhatunk, de értük tényleg lehet.
A látványra visszatérve kijelenthető, hogy a hatalmas költségvetés minden centje ott van előttünk a vásznon, és a már korábban említett sok zuhanás és űrben lévő csaták miatt működik is, de én sosem éreztem hivalkodónak.

Kijelenthető, hogy Andy és Lana Wachoswki tud engedni a művészi vágyaiból és attól, hogy megpróbálnak kicsit nyitni a nagyobb közönség felé nem vesztették el önmagukat. Kompromisszumokat kötöttek, amik miatt a Jupiter felemelkedése közel sem tartalmaz akkora mondanivalót, mint korábbi filmjeik, de így sem panaszkodhatunk, mert a végeredmény és nagyon látványos sci-fi, amiben végig lehet izgulni a két főszereplőért. (És persze Sean Bean-ért, aki, mint tudjuk elképesztően sok filmjében feldobja a talpát.)

Értékelés: 10/7.5

Egy név nélküli legenda születése

1964-ben álnéven (a pletykák szerint, mert nem tudta, hogy vállalható lesz-e a munkája) Sergio Leone és csapata megalkotta a western műfaj ízig-vérig olaszosított változatát, az olasz-westernt, közismertebb nevén a spagetti-westernt. Az akkoriban is potom pénznek számító költségvetést csak bizonyos dolgokban lehet észrevenni a filmben, de kreativitással és kísérletezéssel egy halhatatlan mozit készítettek így is a taljánok.

A film ötletének alapja persze nem volt újszerű már akkoriban sem, sőt Kuroszavától már-már szembetűnő módon loptak el jó pár dolgot, de mégis ez az amerikai életérzés keverve egy kis ázsiai és jó sok európai ízzel, pikáns olasz módon tálalva fenséges elegyet alkotott.

A névtelen férfit megszemélyesítő, és az akkor még szinte teljesen ismeretlen Clint Eastwood tökéletes választás volt a főszerepre. Meggyőző, markáns és laza stílusa lehengerlő, karaktere pedig ott van a legnagyobbak között a filmtörténelemben. A történet szerint az agyafúrt és villámgyors pisztolyhős megérkezik egy eléggé kihaló félben lévő városba, ahol 2 banda is uralkodik, és ebbe a helyzetbe csöppen bele hősünk, aki némi (mondjuk jó pár maréknyi) dollárért fifikás módon elkezdni kicselezgetni a két csoportot. Több aranyköpést is kapunk természetesen a hallgatag férfitől, akinek bizony akad egy nagyszerű nemezise is, akit én személy szerint minden idők egyik legjobb főgonoszának tartok, nem, csak a karakteressége miatt, hanem azért is, ahogy őt felvezetik.

Ramon Rojotól mindenki retteg, ő mégsem egy szimpla vadállat, aki puskával szinte legyőzhetetlen, hanem roppant számító és eszes is egyben. Viszont ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni az az, hogy a nagyszerű pisztolypárbajok, bár tényleg tökéletesen komponáltak, de senkiből nem folyik a vér, amikor eltalálják, csak (szimplán) odakapnak ahová elvileg golyót kaptak és összesnek(meghalnak), engem ezek mindig bosszantanak egy kicsit.
De van valami, ami teljes mértékben kárpótolja a kisebb hiányosságokat, mégpedig az utánozhatatlan és briliáns filmzene, mely Ennio Morricone egyik legfantasztikusabb alkotása. A zseniális dallamok a világ egyik legismertebb filmes akkordjaivá váltak, (fütyülve szinte az is ismerősnek találja, aki a filmet akár sosem látta) és mai napig az én személyes kedvenc soundtrackjeim között szerepelnek.

A 'dollár trilógia' nyitó darabja, tehát ezekből a sokszínű stílusjegyekből és mégis egyszerű(olykor sivár) koncepciójának kohójából vált klasszikus darabbá, a műfajban pedig kihagyhatatlan gyöngyszemmé.

Liam Neeson átmegy Szökevénybe

Elrabolva 3 (francia-amerikai akciófilm, 2014)
Eredeti cím: Taken 3

Rendezte: Olivier Megaton

Forgatókönyv: Luc Besson, Robert Mark Kamen

Fényképezte: Eric Kress

Zene: Nathaniel Mechaly

Szereplők: Liam Neeson, Maggie Grace, Forest Whitaker, Famke Janssen, Leland Orser, Dougray Scott

Költségvetés: 50 millió dollár

|108 perc|

Ezúttal nincs európai városlátogatás, most hazai terepen kell Bryan Millsnek megmutatnia, hogy még mindig tökös, és, aki a családjával (vagy ne adj Isten pont vele) szarakodik, annak csúnya világa lesz. Ismét.

A zseniális első epizód után sajnos Luc Besson a folytatásra beültetett a rendezői székbe egy fogyatékost, amit azzal tetézett, hogy a 3. felvonásra egy Parkinson-kóron operatőrt is ültetett Olivier Megaton ölébe.

A film története egyébként hajaz egyébként a legendás A szökevény című filmre, azzal a különbséggel, hogy itt Liam Neeson nem éppen az emberek gyógyításának a mestere, épp ellenkezőleg.
Szóval az észak-ír színész csak úgy vállalta el a 3. részt, ha Bessonék valami újjal rukkolnak elő, ez úgy, ahogy sikerült is nekik, bár azért most sem erőltette meg magát a francia filmmogul.
De egy Elrabolva filmben nem is a történtnek kell a középpontban lennie, hanem az izgalomnak, akcióknak és a hangulatnak és persze a mindenkit ledaráló főhősnek. Utóbbiból szerencsére most sincs hiány.

Neeson most is kreatívan, cselesen és, ha kell brutálisan bánik el mindenkivel, aki az útjában áll, és a nézése még mindig cool, ez nem lehet vita tárgya. Az egyre fásultabb tekintete meg még előny is kifejezetten az előző részek ismeretében.
A családjáért bármire képes Mills most kap a nyakába a jófiúk oldaláról is egy üldözőt, aki majdnem annyira profi, mint a már korábban említett A szökevényben, épp azért a szerepéért Oscart kapó Tommy Lee Jones. Itt ezt a szerepet a szintén Akadémia által kitüntetett rutinos Forest Whitaker játssza, nagyon szimpatikusan.

A legnagyobb hiba a már a kritika elején is említett rendező-operatőr párossal van egyértelműen. Megatonnak fogalma sincs, hogyan kell a tempót folyamatosan feszesen tartani, amit tovább ront, hogy az akciójelenetek szinte mindegyike nézhetetlen, hála a forgatáson vélhetően végig epilepsziás rohamban szenvedő Eric Kress operatőrnek, és persze a vágónak. Az akciókból alig lehet valamit kivenni, annyira remeg a kamera ezerrel ide-oda, és annyira szét vannak vágva, hogy még véletlenül se lássunk semmit normálisan az előttünk zajtó eseményekből.
Viszont a kis térben való közelharcok még mindig szórakoztatóak voltak, ellenben az autós üldözésekkel, amik katasztrofálisak, totálisan követhetetlenek.

Elsősorban ezek miatt a dolgok miatt romlott az Elrabolva mozik színvonala részről részre egyre lejjebb, amit azért Liam Nesson karizmája, az egyre érettebb Meggie Grace látványa és a rosszfiúk különféle lezúzási módja azért nézhetővé tesz, de már semmi nincs az első részben végig uralkodó kiváló hangulatból és feszültségből.

Értékelés: 10/6