Egy név nélküli legenda születése

1964-ben álnéven (a pletykák szerint, mert nem tudta, hogy vállalható lesz-e a munkája) Sergio Leone és csapata megalkotta a western műfaj ízig-vérig olaszosított változatát, az olasz-westernt, közismertebb nevén a spagetti-westernt. Az akkoriban is potom pénznek számító költségvetést csak bizonyos dolgokban lehet észrevenni a filmben, de kreativitással és kísérletezéssel egy halhatatlan mozit készítettek így is a taljánok.

A film ötletének alapja persze nem volt újszerű már akkoriban sem, sőt Kuroszavától már-már szembetűnő módon loptak el jó pár dolgot, de mégis ez az amerikai életérzés keverve egy kis ázsiai és jó sok európai ízzel, pikáns olasz módon tálalva fenséges elegyet alkotott.

A névtelen férfit megszemélyesítő, és az akkor még szinte teljesen ismeretlen Clint Eastwood tökéletes választás volt a főszerepre. Meggyőző, markáns és laza stílusa lehengerlő, karaktere pedig ott van a legnagyobbak között a filmtörténelemben. A történet szerint az agyafúrt és villámgyors pisztolyhős megérkezik egy eléggé kihaló félben lévő városba, ahol 2 banda is uralkodik, és ebbe a helyzetbe csöppen bele hősünk, aki némi (mondjuk jó pár maréknyi) dollárért fifikás módon elkezdni kicselezgetni a két csoportot. Több aranyköpést is kapunk természetesen a hallgatag férfitől, akinek bizony akad egy nagyszerű nemezise is, akit én személy szerint minden idők egyik legjobb főgonoszának tartok, nem, csak a karakteressége miatt, hanem azért is, ahogy őt felvezetik.

Ramon Rojotól mindenki retteg, ő mégsem egy szimpla vadállat, aki puskával szinte legyőzhetetlen, hanem roppant számító és eszes is egyben. Viszont ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni az az, hogy a nagyszerű pisztolypárbajok, bár tényleg tökéletesen komponáltak, de senkiből nem folyik a vér, amikor eltalálják, csak (szimplán) odakapnak ahová elvileg golyót kaptak és összesnek(meghalnak), engem ezek mindig bosszantanak egy kicsit.
De van valami, ami teljes mértékben kárpótolja a kisebb hiányosságokat, mégpedig az utánozhatatlan és briliáns filmzene, mely Ennio Morricone egyik legfantasztikusabb alkotása. A zseniális dallamok a világ egyik legismertebb filmes akkordjaivá váltak, (fütyülve szinte az is ismerősnek találja, aki a filmet akár sosem látta) és mai napig az én személyes kedvenc soundtrackjeim között szerepelnek.

A 'dollár trilógia' nyitó darabja, tehát ezekből a sokszínű stílusjegyekből és mégis egyszerű(olykor sivár) koncepciójának kohójából vált klasszikus darabbá, a műfajban pedig kihagyhatatlan gyöngyszemmé.

Megosztás a facebookon