Wachowskiék popcorn sci-fit is tudnak készíteni

Jupiter felemelkedése (amerikai sc-fi, 2015)
Eredeti cím: Jupiter Ascending

Rendezte: Andy Wachowski, Lana Wachowski

Forgatókönyv: Andy Wachowski, Lana Wachowski

Fényképezte: John Toll

Zene: Michael Giacchino

Szereplők: Mila Kunis, Channing Tatum. Sean Bean, Douglas Bouth, Eddie Redmayne, Terry Gilliam

Költségvetés: 175 millió dollár

|125 perc|

A Mátrix trilógia óta nem volt sikeres filmje a Wachowski testvéreknek, sőt egyik filmjük nagyobbat bukott, mint a másik. Előző filmjük a Felhőatlasz hiába volt remek alkotás a hazájában szinte a kutyát sem érdekelte, csak az minimalizálta kudarcot, hogy nemzetközi szinten korrektül teljesített a filmjük.
Most még több pénzt sikerült kialkudni a Warnertől, hogy ezúttal egy ízig vérig populáris blockbustert hozzanak a tető alá. Talán ez az utolsó esélyük, hogy ne írják le őket teljesen Hollywoodban és hasonlóan magas költségvetésű mozikon dolgozhassanak.
No, de térjünk is rá arra, mit is jelent ez nekünk, nézők számára, milyen is lett a Jupiter felemelkedése.

Egy dolgot már az elején leszögezhetünk, mégpedig, hogy Mila Kunis egész karrierje hátralevő részében nem fog annyit zuhanni összesen, mint ebben az egy filmben! Ami egyébként nem baj, mert szerintem egy filmben sem volt még ennyire élethűen és látványosan kivitelezve az emberi zuhanás, kapunk is belőle bőven.

A film cselekményének fő mozgatórugója, hogy egy földön takarítónőként dolgozó fiatal nőről kiderül, hogy ő egyébként a galaxis távoli részén egy nagy hatalmú dinasztia egyik örököse.
Ezért természetesen a többi hataloméhes dinasztiai sarj el akarja őt tenni láb alól. Szerencsére a mi kis fenségünk nem marad egyedül a bajban, és egy valamiféle szuper fejvadász megvédi és segíti őt.
Mila Kunis és Channing Tatum nagyon jó párost alkot, jó őket együtt látni a romantikusabb és az akció dúsabb jelenetekben egyaránt.
Az Eddie Redmayne által alakított gonosznál olyan érzésem volt, mint, aki le akarja koppintani Benedict Cumberbatch stílusát a Star Trekből, sajnos ebben a tekintetben elvérzett, mert közel sem volt olyan félelmetes, mint a brit színész Kahn szerepében. Sean Beant viszont mindig öröm látni, ezúttal is hozta a tőle megszokott színvonalat.

A sztori koránt sem olyan volumenű témákat boncoltat, mint mondjuk a Mátrix, vagy éppen a Felhőatlasz, viszont közel sem olyan bugyuta, mint sok hollywoodi blockbustertől azt megszokhattunk. Wachowskiék azért most is erős társadalomkritikával éltek, amik megfelelően működtek, és szépen beleolvastak ebbe a számukra kicsit szokatlan populárisabb irányba.
A bürokrácia bemutatása, már már Banános Joe-ból ismert módon tökéletes telitalálat, az pedig, hogy ehhez még a Brazil című kultmozit is megidézték vele, külön piros pont. Terry Gilliam ezen a résznél való megjelenése meg ugye nem kell magyaráznom miért is csal majd mosolyt minden filmkedvelő számára.

Ami viszont sok tekintetben az erénye a filmnek, az némiképp a hátránya is egyben. Ez pedig a könnyedség. Az akciójelenetek elképesztően látványosak, de a hatalmas tétet valahogy mégsem érezni bennük. Így a Föld sorsa helyett elsősorban a 2 főszereplőért izgulhatunk, de értük tényleg lehet.
A látványra visszatérve kijelenthető, hogy a hatalmas költségvetés minden centje ott van előttünk a vásznon, és a már korábban említett sok zuhanás és űrben lévő csaták miatt működik is, de én sosem éreztem hivalkodónak.

Kijelenthető, hogy Andy és Lana Wachoswki tud engedni a művészi vágyaiból és attól, hogy megpróbálnak kicsit nyitni a nagyobb közönség felé nem vesztették el önmagukat. Kompromisszumokat kötöttek, amik miatt a Jupiter felemelkedése közel sem tartalmaz akkora mondanivalót, mint korábbi filmjeik, de így sem panaszkodhatunk, mert a végeredmény és nagyon látványos sci-fi, amiben végig lehet izgulni a két főszereplőért. (És persze Sean Bean-ért, aki, mint tudjuk elképesztően sok filmjében feldobja a talpát.)

Értékelés: 10/7.5

Megosztás a facebookon