Egy név nélküli legenda születése

1964-ben álnéven (a pletykák szerint, mert nem tudta, hogy vállalható lesz-e a munkája) Sergio Leone és csapata megalkotta a western műfaj ízig-vérig olaszosított változatát, az olasz-westernt, közismertebb nevén a spagetti-westernt. Az akkoriban is potom pénznek számító költségvetést csak bizonyos dolgokban lehet észrevenni a filmben, de kreativitással és kísérletezéssel egy halhatatlan mozit készítettek így is a taljánok.

A film ötletének alapja persze nem volt újszerű már akkoriban sem, sőt Kuroszavától már-már szembetűnő módon loptak el jó pár dolgot, de mégis ez az amerikai életérzés keverve egy kis ázsiai és jó sok európai ízzel, pikáns olasz módon tálalva fenséges elegyet alkotott.

A névtelen férfit megszemélyesítő, és az akkor még szinte teljesen ismeretlen Clint Eastwood tökéletes választás volt a főszerepre. Meggyőző, markáns és laza stílusa lehengerlő, karaktere pedig ott van a legnagyobbak között a filmtörténelemben. A történet szerint az agyafúrt és villámgyors pisztolyhős megérkezik egy eléggé kihaló félben lévő városba, ahol 2 banda is uralkodik, és ebbe a helyzetbe csöppen bele hősünk, aki némi (mondjuk jó pár maréknyi) dollárért fifikás módon elkezdni kicselezgetni a két csoportot. Több aranyköpést is kapunk természetesen a hallgatag férfitől, akinek bizony akad egy nagyszerű nemezise is, akit én személy szerint minden idők egyik legjobb főgonoszának tartok, nem, csak a karakteressége miatt, hanem azért is, ahogy őt felvezetik.

Ramon Rojotól mindenki retteg, ő mégsem egy szimpla vadállat, aki puskával szinte legyőzhetetlen, hanem roppant számító és eszes is egyben. Viszont ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni az az, hogy a nagyszerű pisztolypárbajok, bár tényleg tökéletesen komponáltak, de senkiből nem folyik a vér, amikor eltalálják, csak (szimplán) odakapnak ahová elvileg golyót kaptak és összesnek(meghalnak), engem ezek mindig bosszantanak egy kicsit.
De van valami, ami teljes mértékben kárpótolja a kisebb hiányosságokat, mégpedig az utánozhatatlan és briliáns filmzene, mely Ennio Morricone egyik legfantasztikusabb alkotása. A zseniális dallamok a világ egyik legismertebb filmes akkordjaivá váltak, (fütyülve szinte az is ismerősnek találja, aki a filmet akár sosem látta) és mai napig az én személyes kedvenc soundtrackjeim között szerepelnek.

A 'dollár trilógia' nyitó darabja, tehát ezekből a sokszínű stílusjegyekből és mégis egyszerű(olykor sivár) koncepciójának kohójából vált klasszikus darabbá, a műfajban pedig kihagyhatatlan gyöngyszemmé.

Megosztás a facebookon

Az űrben senki sem hallja a sikolyodat

Sok minden kellett ahhoz, hogy ez az 1979 -es film megkerülhetetlen eleme legyen az egyetemes filmművészetnek. Ridley Scott zsánerfilmje alapjaiban reformálta meg a sci-fi műfaját és vált hivatkozási alappá. Alapmozija a horror műfajjal vegyítette az űr hidegét lélegzetelállító módon. H.R. Giger, a svájci szürrealista művész pedig megalkotta minden idők talán legfélelmetesebb szörnyét, akinek a kinézete semmihez sem fogható és ijesztő. (Oscar-díj volt a jutalma érte.)

A történet 2122 - ben a távoli űrben játszódik, ahol egy ipari szállítóhajó, a Nostromo 7 tagú legénységével (és egy macskával) épp a Föld felé tart rakományával, amikor az Anya nevű szuper számítógépük idő előtt felkelti őket a hibernációból, hogy elvezesse őket az LV-426-ra, ahol érdekes jeleket fognak, amiket meg kell vizsgálniuk mielőtt hazatérhetnének. A planétán találnak egy (vélhetően régóta lezuhant) űrhajót, és benne az úgynevezett 'Space Jockey', azaz 'ŰrZsokét', semmit nem tudni a múltjáról, honnan jött és, hogy mi történt vele (-De én tudom, én tudom tanárbácsi!!! - Fogd be a pofádat Prometheus, vagy kizavarlak a teremből!), viszont, hogy nem önszántából rohad ott a teste az biztos. Később a Nostromo legénységére is feljut az a lény, aki miatt ők is az idegen faj sorsára juthatnak nagyon könnyedén.

A szereplők játéka természetes, letisztult és élethű. Tom Skerritt, Dallas parancsnok szerepében igazi vezérként nagyon hiteles, Ian Holm, mint Ash egészségügyi tiszt minimalista játéka, és olykor az "elgondolkodásai" kitűnőek. A legnagyobb dobás pedig természetesen az, hogy Scotték meghúzták a váratlant és egy nőt tettek meg főszereplővé, amit még kitűnően tudtak palástolni is a film első felében. Sigourney Weawer világhírű lett, karaktere Ripley hadnagy, pedig beírta magát a legnagyobb filmes hősök elit társaságába, tette mindezt szupererő, vagy egyéb képesség nélkül, mindössze logikája és legfőképpen életben maradási ösztöne segítette, hogy fel tudja venni a harcot a xenomorpf ellen.

A szereplők viszonyát folyamatosan befolyásolja a mindent látó és irányító giga-vállalat a Weland-Yutani, ami a későbbi részékben egyre fontosabb szerepet tölt be. (A nyolcadik utas a Halál-ban legtöbbször Brett és Parker értekeznek róluk bővebben és abszolúte negatív felhanggal.) Ridley Scott mindig is úgy vélte, hogy a jövőben az ehhez hasonló mamutcégek fogják irányítani az emberek életét (ez később visszaköszön a másik kultikus science fiction alkotásában is).

A szörnyet folyamatosan vezetik fel, hiszen Dan O'Bannon íróval nagyon helyesen alkalmazták azt az elvet, hogy az ismeretlentől fél legjobban az ember, majd a xenomorpf megjelenése is változik, ahogy kifejlődik megszületése után. Brutális, vérszomjas, alkalmazkodó, kegyelmet nem ismerő, intelligens, magyarán szólva tökéletes gyilkológép. Harca az erre felkészületlen (hogyan is lehetne felkészülni egy soha nem látott borzalomra?) legénységgel nyomasztó, félelmetes és olykor reménytelen az emberek szempontjából. Ezt elősegíti Jerry Goldsmith egyedi zenéje, mely hagyja, hogy átjárjon minket a borzongás mielőtt megpróbálna megijeszteni bennünket az űr félelmetes fenevadjával.

Az Alien tehát alapfilm, melyben Ridley Scott zseniálisan megálmodott látomásában tökéletesen keresztezte a sci-fi és a horror műfaj elemeit, ridegebben és komorabban, mint bárki más a Világon.

Megosztás a facebookon

Ennek örömére egy különleges kritikával fogok jelentkezni Szeptember 5.-én

Ridley Scott kihagyhatatlan alapműve itthon és világszerte is Szeptember 4.-én, azaz pontosan 1 hét múlva kerül újra a mozik vásznaira, aminek az apropója nem más, mint a film 35 éves jubileuma. A Sigourney Weaver főszereplésével készült sc-fi horror digitálisan felújított változatban kerül vetítésre, amit maga a brit direktor felügyelt.

Ezzel egy időben új menüpont jön létre az oldalon, ahol korábbi klasszikus, kult, vagy szimplán csak régi filmekről olvashattok majd kritikákat. A menüpont neve pedig ez lesz: Retro.

Az első kritika mindjárt a cikk tárgyát képező Alien franchise első legendás darabja lesz, melyet szeptember ötödikétől olvashattok majd el. Remélem örömötöket lelitek majd benne. :)

Megosztás a facebookon