Johannesburg ismét levett a lábamról

Chappie (amerikai, dél-afrikai sci-fi)

Rendezte: Neill Blomkamp

Forgatókönyv: Terri Tatchell, Neill Blomkamp

Fényképezte: Trent Opaloch

Zene: Hans Zimmer

Szereplők: Sharlto Copley (Chappie szinkronhangja), Watkin Tudor Jones ("Ninja"), Yolandi Visser, Dev Patel, Sigourney Weaver, Hugh Jackman

Költségvetés: 50 millió dollár

|115 perc|

Dél-Afrikát egyre többet látni hollywoodi filmekben, hála Niell Blomkampnak. Ez nagyon jó hír, mert üde színfoltot jelent végre újabb helyszínt látni a folyamatos Los Angeles, New York, San Francisco, vagy éppen Párizs és London féle (unalomig) ismert városok(országok) után.

A film afféle Robotzsaru és Rövidzárlat egyvelegének is tekinthető. Nem csak a sok témabeli hasonlóság (megidézés/lopás?! ki hogy ejti) miatt, hanem a hangulata és komolysága is valahol a kettő között lőtte be magát. A Robotzsarunál jóval könnyedebb, Johnny 5 kalandjánál viszont egyértelműen komorabb.

Neill Blomkamp, ha azt csinálhatja, amit szeret, az bizony mindig visszaköszön a vásznon, és zseniális District 9 után végre ismét levették róla a stúdió fejesei a nyakörvét. Így az író és rendező a saját szájíze szerint mesélhette el a történetét.
Természetesen ő is morális kérdéseket feszeget, amikor egy leselejtezett robot egyszer, csak emberi gyerekként ébred...persze csak az elméje. A környezet befolyásolásának fontosságára mutat rá, és bár néha kicsit hosszan jár körbe egy-egy problémát, összességében izgatottan figyeli a néző, hogy mi lesz a következő Chappie fejlődésében.

Ami a színészeket illeti kapunk pár nagy nevet, mint Sigourney Weaver, akit mindig jó egy sci-fiben csodálni, vagy Hugh Jackman, akit tőle szokatlan szerepben is jó látni. De az igazi aduk nem ők, hanem a gengszter brigád. Ninja és Yolandi valami elképesztően uralják az összes jelenetet, amiben szerepelnek, és naná, hogy legtöbb poén is hozzájuk köthető. És, hogy duplán is dicsérjem őket, több zeneszámuk is felcsendül többször is a filmben, ugyanis ők a Die Antwoord nevű formáció tagjai, akik a valóságban is pont így néznek ki, és a művésznevük is ugyanaz, így gyakorlatilag nagyjából magukat kellett alakítaniuk, ami jól állt nekik, mert kitalálni sem lehetett volna elképesztőbb alakokat ebbe a közegbe.Sajnos a főszereplő indiai srác nagyon semmilyen lett, így érte nem igazán izgul az ember, sőt a leggyengébb részek, ha ő próbál valami fontosat, vagy magasztosat tenni/alkotni. Ilyenkor sok esetben teljesen átmegy szájbarágósba a mozi, ami ront az összképen.A zenére még egy kicsit visszatérve, amikor éppen nem a bitang jó és egyedi Ninja-féle alternatív hip-hop szól, akkor Hans Zimmer ütős kis taktusai boldogítják a dobhártyánkat.

A látványra és az akciókra egy szavunk sem lehet, sőt néha kellően realista és brutális képsorait (amit azért fényképezéssel és vágással próbáltak enyhíteni) öröm nézni. Viszont a film közel 2 órás játékideje alatt egy picivel több akciót is elnéztem volna ezekből.Drámai jelenetek teljesen rendben vannak, akik a szívünkhöz nőttek azokért maximálisan rágjuk a körmünket. Ilyenkor még a sok apró és bosszantó logikai bakit/lyukat is elnézzük, elvégre megszeretjük Chappie-t, és, akit megkedvel az ember, azzal elnézőbb, nem igaz?!

Értékelés: 10/8.0

Megosztás a facebookon

Mennyire esett messze az alma a fájától?

A bíró (amerikai dráma, 2014)
Eredeti cím: The Judge

Rendezte: David Dobkin

Forgatókönyv: Nick Schenk, Bill Duduque

Fényképezte: Janusz Kaminski

Zene: Thomas Newman

Szereplők: Robert Downey Jr., Robert Duvall, Vera Farmiga, Vincent D'Onofrio, Billy Bob Thornton, Jeremy Strong

Költségvetés: 50 millió dollár

|140 perc|

Örömjáték ez két remek színész számára, aminek így a történetet is teljesen alárendelik, részben érthető módon.

A bíró próbál a kontrasztok filmje lenni, ahol a legnagyobb hiba (most ezzel kezdeném), hogy a két főszereplő mellett a "háttér" totál sztereotípiákra épül.
A menő ügyvéd hazatér a nagyvárosból a kicsibe, ahol felnőtt az édesanyja temetése miatt, aztán egyéb ok miatt hosszabb időre ott kell maradni a kis vidéki porfészekben. Persze a kisváros mindenben legyőzi a gonosz és csak felhőkarcolókból álló nagyvárost. A nagyvárosban megcsalják az embert, a kollégák nem barátok, bezzeg a kisvárosban mindenki mosolyog, a családok nevetgélve szaladgálnak a szép tájak között és mindenki jóban van mindenkivel. Ezt a sablont folyamatosan próbálják lenyomni a torkunkon.

És igazából nagyjából ennyi a film negatívumainak a sora, mert, mint családon belüli dráma viszont tökéletesen működik. A két Robert játéka elképesztően erős és hatásos. Duvall elemi erővel uralja a vásznat minden kockán, amin jelen van, de Downey Jr. még az ilyen magasságokat is eléri, hogy méltó legyen legendás partneréhez.

A család többi tagja is roppant meggyőző, és engedik, hogy kibontakozzon a 2 főhős kapcsolata, mind konfliktus, mint szeretet szempontjából. A női fronton Vera Farmigát mindig öröm látni, rutinból hozzá a vidéki vagány egyedülálló anya figuráját. A tárgyalóteremben pedig Billy Bob Thornton jelenléte hozza azt a kis pluszt, ami még jobbá teszi az élményt.
Ez igaz a zenére is, Thomas Newman zenéje nagyon fontos eleme a folyamatos hangulatváltások bemutatásának.

Érzelmes, ám mégis szikár darab A bíró, ahol tényleg mindent a színészek közötti feszültségekre és azok kibontására, alakulására, fejlődésére tette fel. De, akinek ilyen színvonalú nevek, mint Robert Duvall, Robert Downey Jr., vagy éppen Vera Farmiga és Vincent D'Onofrio állnak a rendelkezésére, az nem is tehet igazán mást, csak hagyja őket csillogni, ők pedig ezt meg is hálálják szépen. Mi pedig örülünk neki, hogy láthatjuk ezt a fényességet.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon