Hol húzódik a határ ember és gép között?

 

Rendezte: José Padilha

 

Forgatókönyv: Edward Neumeier, Michael Miner, James Vanderbilt, Nick Schenk, Joshua Zetumer

 

Operatőr: Lula Carvalho

 

Zene: Pedro Bromfman

 

Szereplők: Joel Kinneman, Gary Oldman, Michael Keaton Abbie Cornish, Samuel L. Jackson, Jay Baruchel, Jackie Earle Haley

 

Amerikai
115 perc, 2014

Egy remake esetében elkerülhetetlen az összevetés az előddel, különösen, ha az egy igazi megkerülhetetlen alapmű a maga műfajában. Paul Verhoeven 1987-es klasszikusa, sőt a szintén zseniális folytatása, melyet Irvin Kershner (A birodalom visszavág) dirigált egyaránt megidéződik, ám közel sem ez a jellemző José Padilha alkotására. A brazil rendező korábban 2 nagyszerű akció mozit forgatott hazájában. Az Elit halálosztók első része 2008-ban még az Arany Medvét is elhozta a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról, ami elég jó ajánlólevélnek bizonyult a hollywoodi fejesek számára. Megkapta tehát az esélyt, hogy egy nagy stúdiófilmen dolgozhasson. Lássuk, hogy élt a lehetőséggel.

Ahogy már említettem az új alkotók célja nem az volt, hogy újraforgassák, és a mai technikával felvértezve adják el az új Robotzsarut, hanem ellentétben igen sok remake-el drasztikus változtatásokat is meg mertek húzni a történet alakulásában is. Ettől a mozi jóval nagyobb hangsúlyt fektet Alex Murhpy és családja közötti kapcsolatra, ugyanis itt a felesége és a kisfia végig a tudatában van vele, hogy ki is bújik meg a fémváz között, és ez igen hangsúlyos eltérés a Verhoeven féle alkotástól. A forgatókönyv tehát új alapokra helyezte Alex Murphy Roborzsaruvá alakulását. Ez bizonyos értelemben nagyon megsüvegelendő dolog, mert így az újdonság erejével hat, viszont közel sem nevezhető hibátlannak. A legnagyobb hibája pont az, hogy sokkal nagyon figyelmet akar fordítani a lélek előtörésére a géptestből, így néha átesik a ló túlsó oldalára, és átmegy szájbarágós és érzelgős csöpögésbe, ami nálam nem igazán egyeztethető össze a Robotzsaru figurájával. Egy-két stílusos motívum ábrázolásával is lehetett volna erőteljesebben érzékeltetni min is megy keresztül a főhős, érzésem szerint ebben egy picit meg volt kötve a rendező keze a stúdió által.

Jelzi egyébként, hogy mennyire nagyra tartom, és kedvenceim között szerepel az első két RoboCop, hogy mikor a főcím az új alatt felcsendült Basil Poledouris legendás témája máris libabőrös lettem az izgalomtól. Az elvárásom viszont egyáltalán nem az volt, hogy a régi elődhöz hasonlót, hanem inkább egy a Robotzsaru névhez méltó, ám más szemszögű filmet lássak, és ez nagyjából sikerült is.
A főszereplő, az eddig kevésbé ismert Joel Kinneman nem okozott csalódást sem Murphy, sem a "gép" szerepében. Az igazi pengék azonban egyértelműen Gary Oldam és Michael Keaton. A 2 rutinos színész kiválóan hozzák a tudós/doktor és a mamut cég igazgatójának a figuráját. Oldman karaktere folyamatosan két tűz között van, a OmniCorp nyomása felülről próbál rá nyomást gyakorolni, míg az embersége nem hagyja nyugodni és ez a kettőség jól látható a vásznon is. Raymond Sellars pedig egy sokkal gyakorlatiasabb, ám olykor kifejezetten simulékony és rafinált cégvezetőként jelenik meg előttünk. A rendőr feleség szerepében Abbie Cornish kellemes meglepetés, és a mocsok zsoldos szerepében is jó volt Jackie Earle Haleyt látni (mintha a bátyja lenne Sharlto Copley karakterének az Elysiumból).

A társadalom kritika érzésem szerint elég vérszegény lett. Ez a Ditroit közel sem olyan lepusztult és sivár, hogy elhiggyem neki, hogy ez az Államok "legbűnösebb" városa. A legendás reklámok helyett pedig szintén egy új ötlettel rukkoltak elő az írók, méghozzá Samuel L. Jakson által megformált Pat Novak féle Show-t hozták létre, ami nagyszerűen ábrázolja (persze sarkítva), hogyan is próbálják irányítani a közízlést (birkákat teremtve) és csak annak hangot adni, ami számukra hasznos, és érdeküket képviselni.

Nem mehetünk el szó nélkül az akciók mellett sem, elvégre ez legalább olyan fontos része a koncepciónak, mint a lélektani moralizálás. Bizony érzésem szerint picit keveset kapunk belőle, ám azok egész jól festenek. A finálénál lévő zúzás pedig tényleg nagyon jól sikerült, bárcsak a város rosszfiúja utáni nyomozást és a vele való megmérettetést ne csapták volna annyira össze, az kicsit hiányérzetet okozott számomra. (Plusz piros pont a Robotzsaru új kinézetéért és mozgékonyságáért, úgy érzem ezeket mindenki elvárta 2014-ben, nem is okoztak csalódást a dizájnerek e tekintetben.)

Összességében egy korrekt feldolgozást kapunk, ami ki mert lépni a nagy előd árnyékából, ám valahol pont ezért nem is lesz soha egy lapon említendő és hivatkozási alap ez, mert az a mindent elsöprő hangulati tényező hiányzik belőle, ám még így is sokkal jobb, mint a manapság "biztonsági játék"-ra alapozó remakek nagy része.

Értékelés: 10/7.5 pont

Megosztás a facebookon